„Mert ha már elmentél, csak a képek maradnak, és a Rád gondolok”
A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást.
Te víz vagy, örökkön nyugodt, a lassan medret mosó. Én tűz, vad és szenvedélyes, a szűnni nem akaró
belső tombolás. Te föld vagy, a higgadt, otthonra talált. Én levegő vagyok, soha meg nem pihenek, soha
nem tudok egy helyen megmaradni.
Az, hogy merre tartunk… Egyszerre szét és össze. Hol a testemhez, hol a lelkemhez vagy közelebb…
Amikor velem vagy, az izmaim megfeszülnek. Hevesebben veszek levegőt, és mámoros leszek, könnyed
és boldog. De amikor távol vagy, a lelkem megfájdul. Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom, ahogy
megsajdul a lényem és elárasztod a gondolataimat. Amikor messze vagy, olyankor érzem a hiányod, a
szűnni nem akarót.
És élünk. Hol egymással. Hol egymás mellett. Hol együtt. Hol egymás nélkül… Olyankor rossz
nagyon.
Darabjaimra szedsz, majd újra összeraksz. Hozzád tartozom, a bordádból lettem, és sárból, Isten
formázta anyag. És mégis, emberiek vagyunk, bűnösök, gyarlók és esendőek.
Mások vagyunk. Vénusz és Mars, Nap és Hold. És ugyanolyanok, két csepp víz egyazon tengerben.
Két lélek a földön. Két elveszett lény a világon, akik csak egymásban találnak magukra. Ilyenek vagyunk.
Lényünket megtagadni lehetetlen.
Én keresztény vagyok, te ateista. Én az örök életet, te a pillanat örökkévalóját vallod. Hiszed a
jelent, én hiszem az állandót. Te a tudomány embere vagy, én a művészeté. Még szerencse, hogy
egyikünk sem ért a számokhoz, kivéve, ha pénzről van szó…
Mi sosem változunk. Vagy csak nagyon ritkán, olyankor is csak
keveset, szinte alig.
A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az ujjhegyeink
összeérnek, majd elengedik egymást. Egy pillanat csupán, amíg
behunyom, majd kinyitom a szemem. Amíg rád, amíg ránk
gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése