„Mert
ha már elmentél, csak a képek maradnak, és a Rád gondolok”
A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az
ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást. Te víz vagy, örökkön nyugodt, a
lassan medret mosó. Én tűz, vad és szenvedélyes, a szűnni nem akaró belső
tombolás. Te föld vagy, a higgadt, otthonra talált. Én levegő vagyok, soha meg
nem pihenek, soha nem tudok egy helyen megmaradni.
Az, hogy merre tartunk… Egyszerre szét és össze.
Hol a testemhez, hol a lelkemhez vagy közelebb… Amikor velem vagy, az izmaim
megfeszülnek. Hevesebben veszek levegőt, és mámoros leszek, könnyed és boldog.
De amikor távol vagy, a lelkem megfájdul. Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom,
ahogy megsajdul a lényem és elárasztod a gondolataimat. Amikor messze vagy, olyankor
érzem a hiányod, a szűnni nem akarót.
És élünk. Hol egymással. Hol egymás mellett. Hol
együtt. Hol egymás nélkül… Olyankor rossz nagyon.
Darabjaimra szedsz, majd újra összeraksz. Hozzád
tartozom, a bordádból lettem, és sárból, Isten formázta anyag. És mégis,
emberiek vagyunk, bűnösök, gyarlók és esendőek.
Mások vagyunk. Vénusz és Mars, Nap és Hold. És
ugyanolyanok, két csepp víz egyazon tengerben. Két lélek a földön. Két
elveszett lény a világon, akik csak egymásban találnak magukra. Ilyenek vagyunk.
Lényünket megtagadni lehetetlen.
Én keresztény vagyok, te ateista. Én az örök
életet, te a pillanat örökkévalóját vallod. Hiszed a jelent, én hiszem az
állandót. Te a tudomány embere vagy, én a művészeté. Még szerencse, hogy
egyikünk sem ért a számokhoz, kivéve, ha pénzről van szó…
Mi sosem változunk. Vagy csak nagyon ritkán,
olyankor is csak keveset, szinte alig.
A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az
ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást. Egy pillanat csupán, amíg
behunyom, majd kinyitom a szemem. Amíg rád, amíg ránk gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése