2016. február 13., szombat

A pillanat műve - Kis Emma

Életképek

„Mert ha már elmentél, csak a képek maradnak, és a Rád gondolok”

A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást. Te víz vagy, örökkön nyugodt, a lassan medret mosó. Én tűz, vad és szenvedélyes, a szűnni nem akaró belső tombolás. Te föld vagy, a higgadt, otthonra talált. Én levegő vagyok, soha meg nem pihenek, soha nem tudok egy helyen megmaradni.

Az, hogy merre tartunk… Egyszerre szét és össze. Hol a testemhez, hol a lelkemhez vagy közelebb… Amikor velem vagy, az izmaim megfeszülnek. Hevesebben veszek levegőt, és mámoros leszek, könnyed és boldog. De amikor távol vagy, a lelkem megfájdul. Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom, ahogy megsajdul a lényem és elárasztod a gondolataimat. Amikor messze vagy, olyankor érzem a hiányod, a szűnni nem akarót.

És élünk. Hol egymással. Hol egymás mellett. Hol együtt. Hol egymás nélkül… Olyankor rossz nagyon.

Darabjaimra szedsz, majd újra összeraksz. Hozzád tartozom, a bordádból lettem, és sárból, Isten formázta anyag. És mégis, emberiek vagyunk, bűnösök, gyarlók és esendőek.

Mások vagyunk. Vénusz és Mars, Nap és Hold. És ugyanolyanok, két csepp víz egyazon tengerben. Két lélek a földön. Két elveszett lény a világon, akik csak egymásban találnak magukra. Ilyenek vagyunk. Lényünket megtagadni lehetetlen.

Én keresztény vagyok, te ateista. Én az örök életet, te a pillanat örökkévalóját vallod. Hiszed a jelent, én hiszem az állandót. Te a tudomány embere vagy, én a művészeté. Még szerencse, hogy egyikünk sem ért a számokhoz, kivéve, ha pénzről van szó…

Mi sosem változunk. Vagy csak nagyon ritkán, olyankor is csak keveset, szinte alig.

A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást. Egy pillanat csupán, amíg behunyom, majd kinyitom a szemem. Amíg rád, amíg ránk gondolok.
    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése