„Mert
ha már elmentél, csak a képek maradnak, és a Rád gondolok”
A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az
ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást. Te víz vagy, örökkön nyugodt, a
lassan medret mosó. Én tűz, vad és szenvedélyes, a szűnni nem akaró belső
tombolás. Te föld vagy, a higgadt, otthonra talált. Én levegő vagyok, soha meg
nem pihenek, soha nem tudok egy helyen megmaradni.
Az, hogy merre tartunk… Egyszerre szét és össze.
Hol a testemhez, hol a lelkemhez vagy közelebb… Amikor velem vagy, az izmaim
megfeszülnek. Hevesebben veszek levegőt, és mámoros leszek, könnyed és boldog.
De amikor távol vagy, a lelkem megfájdul. Érzem, ahogy összeszorul a gyomrom,
ahogy megsajdul a lényem és elárasztod a gondolataimat. Amikor messze vagy, olyankor
érzem a hiányod, a szűnni nem akarót.
És élünk. Hol egymással. Hol egymás mellett. Hol
együtt. Hol egymás nélkül… Olyankor rossz nagyon.
Darabjaimra szedsz, majd újra összeraksz. Hozzád
tartozom, a bordádból lettem, és sárból, Isten formázta anyag. És mégis,
emberiek vagyunk, bűnösök, gyarlók és esendőek.

Én keresztény vagyok, te ateista. Én az örök
életet, te a pillanat örökkévalóját vallod. Hiszed a jelent, én hiszem az
állandót. Te a tudomány embere vagy, én a művészeté. Még szerencse, hogy
egyikünk sem ért a számokhoz, kivéve, ha pénzről van szó…
Mi sosem változunk. Vagy csak nagyon ritkán,
olyankor is csak keveset, szinte alig.
A pillanat műve. Ahogyan érintkezünk. Ahogy az
ujjhegyeink összeérnek, majd elengedik egymást. Egy pillanat csupán, amíg
behunyom, majd kinyitom a szemem. Amíg rád, amíg ránk gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése